"Örülünk, Wallace?" - Bejutottunk a suliba

 

"Tisztelt Vezető! Gyermekem autizmus spektrum állapotban érintett kisfiú, 2024 ősztől tanköteles. Az Önök intézményének ellátási körzete alá esik lakhelyünk, ahol életvitelszerűen tartózkodunk. Jelenleg ugyan integrációba jár, de az óvodai integrációban eltöltött évek során egyértelmű lett számunkra, hogy a fiunk útja jelenleg a különnevelés. Érdeklődöm, lesz e másfél év múlva előreláthatóan férőhely számára a leendő első osztalyban...Igen, tudom, hogy már is telítettek...Várólista? Szuper! Hálásan köszönöm!"

Remény. Hála. Megnyugvás.

"Tisztelt Vezető! Ismét én...remélem tudtak nyáron egy kicsit töltődni! Az elmúlt beszélgetésnél nem említettem, hogy van mèg egy gyermekünk, aki szintén autizmusban érintett, 2024 ősztől óvodaköteleskorú. Vele is feliratkoznék várólistára! ...nem, az a másik gyermekünk. Vele az iskolai várólistán vagyunk. Igen. Igen, ketten vannak. Egyikük oviba, másikuk suliba készül egy év múlva. Hálásan köszönöm a segítségét!"

Hála. Remény. Szorongás.

"Tisztelt Vezető! Ismét én...korábban kérte, hogy januárban újra keressem. Az ovis gyermek számára van esély, hogy lesz férőhely fél év múlva? Ez csodálatos!

...ó...tudom, hogy sokan vagyunk ebben a helyzetben, de nincs más lehetőségünk. Biztos nem lesz iskolai férőhely? ...

Értem. Köszönöm az információkat!"

Fogyatkozik a remény. Szorongás erős. Kétségbeesés. Csalódottság. Elutasítottság-érzés.

"Tisztelt Vezető! Tudom, hogy meg van kötve a keze. Azt is tudom, hogy szeretne segíteni. Nincs más lehetőségem, mint a kétségbeesett próbálkozás. Más intézmények is telítettek, és mi ebben a kerületben lakunk. A gyermek nem kerülhet integrációba, mert tönkremegy. És mi is. Igen, tudom, hogy rengeteg család ugyanebben a helyzetben van, mint mi. Igen, szakemberként is tudom, de én most úgy kérek segítséget, mint egy kisfiú anyukája. Mint bármelyik másik szülő...tudom, hogy Ön megért. Tényleg, csak a kétségbeesés... Köszönöm, hogy meghallgatott!"

Erős szorongás. Reményvesztettség. Szomorúság. Félelem.

"Tisztelt Vezető!...igen, ismét én...a szakértői bizottság vizsgálata alapján is különnevelés javasolt...tudom, hogy nincs hely továbbra sem, mégis az Önök intézményét jelöltük meg a bizottság kérdésére, mivel nem termett más lehetőség számunkra. Kérem, ha valamiben tudok segíteni, hogy férőhelyet bővítsenek, új csoportot nyissanak, jelezze, minden tőlem telhetőt megteszek!"

Nincs remény. Az esélytelenek nyughatatlansága.

"Tisztelt Vezető! Hálásan köszönöm a válaszát! Egyeztetnek a tankerülettel? Elképzelhető, hogy mégis lesznek helyek? Nagyon szépen köszönöm a jelzését! Igen, segítek, ha tudok! Nagyon hálás vagyok az üzenetért!!"

Egy apró fénysugár.

Ez tömören az elmúlt másfél évünk volt.

A legutóbbi bejegyzésem során tudom, hogy sokatoktól elvettem valamit, amiből most szeretnék visszaadni. Ez pedig a remény.

Nagyon szomorú és dühös voltam. Csalódott, úgy éreztem hiába mindenki munkája, a sok kommunikáció, hiába a segíteni akarás, hiába a jogszabályok... hiába az, hogy rengeteg család ugyanebben a helyzetben van, egyszerűen az intézmények nem kapnak segítséget abban, hogy ők is segíthessenek.

És most úgy tűnik, egy intézményvezető mégis kap támogatást ebben.

Rengeteg ember munkája, energiája, ideje és csatatéren hagyott idegsejtjei benne vannak abban, hogy itt tartunk.

Hogy újra reménykedhetek. Köszönöm mindegyikőtöknek, akik mellettünk vagytok! Minden pedagógusnak, családtagnak, barátnak, kollegának, az intézményvezetőnek, a fenntartónak és a többi családnak!!

De leginkább köszönöm annak a szakembernek, aki végigkísérte ezt az utat. Ha Te nem lennél, nem lenne semmi. Ehhez nem vagyok elég. Köszönöm Neked

Újra reményem van a láthatóságban! És szeretném, ha Ti is tudnátok bízni ebben! Ha most nem lett volna látható a szükség, az igény az ellátásra,akkor a tankerület és a vezető sem tudott volna lépni, és mi is kereshetnénk a sokadik intézményt, aki elutasít telítettség és erőforrás híján.

A REMÉNY nem egy velünk született adottság. Tapasztalati úton sajátítjuk el. Vagy tapasztalati úton nem sajátítjuk el, ami nagyon szomorú. A korai élmények ahogy minden mást, ezt is meghatározzák. Azt tanulja meg a csecsemő, hogy most ugyan rossz, de lesz jobb! Meghallgatják a kérésemet. Figyelni fog valaki a szükségleteimre. A remény nem adottság, de tapasztalati úton tanulható és fejleszthető készség.

Az egyik legfőbb erőforrásunk.