Boldog Mikulást!

 

   Ezt a történetet július eleje óta tervezem megírni. Nem ment. Soha nem meséltem el még egyben senkinek. A történet egy jóhírű fővárosi gyerekkórházban esett meg. Köszönöm, ha elolvassátok <3

            Éppen egy évvel ezelőtt történt…

 

Szorgalmi időszak végén és vizsgaidőszak elején jártunk ekkor. Ilyenkor összecsúsznak a beadandók és a különböző típusú vizsgák. Zárószemeszter volt. Portfóliót írtam. Mindennel csúszásban voltam. Nem voltam jól. Néhány hónappal azelőtt kezdtem pszichológushoz járni. Barnus pár hete kapta meg a diagnózist.

 

És ebben a nagyon felfokozott, sürgető, mentálisan rettenetesen megterhelő, szorongással és küzdelmekkel teli időszakban Máté már sokadjára nagyon beteg volt. December első napjaiban elkapott valamilyen vírust, ami azért óvodskorú gyerekeknél nem egy nagy ritkaság. Máté viszont amikor magas láza van, mindig ömlik belőle a hányás. Korábban sokszor abból vettem észre, hogy magas láza van, hogy látható ok nélkül hányni kezdett. Egy sör  nem sör mintájára mondhatom, hogy egy hányás nem hányás (vagy hogy maradjak egy fontos szakmai hivatkozásnál: egy tünet nem tünet!), de Máté ilyenkor óránként, vagy akár egy óra alatt többször is hány. Amint beüt a hányás magas lázzal, onnantól ő abbahagyja az evést, és gyakran az ivást is. Ilyenkor az első, amivel próbálkozom a lázcsillapítás, mert ha a láza lemegy, akkor általában a hányás is abbamarad. Ennél a bizonyos decemberi betegségnél azonban semmivel nem tudtam levinni az igen magas, gyakran 39-41 fok közti lázát. Szerencsésen ezek a betegségek hétvégén szoktak legintenzívebb mivoltukban megjelenni, így általában a kórházi ügyelet, ami szóba jöhet. Az ügyeleten általában csak legvégső esetben rendelnek be minket, 24 órás óránkénti hányással, ha van mellette 6 órában egy vizelet, általában még arra kérnek, várjunk kicsit mi lesz. Túl vannak terhelve persze mindenhol, ez érthető és tudvalevő.

 

Az ominózus betegség is valahogy szerdán kezdődött. Gyakorlott kisgyerekes édesanyaként már 24 óra folyamat hányás és magas láztól szemem sem rebben, teszek mindent, hogy a nyilvánvaló kiszáradást, ami ilyenkor már rég jelen van a legkevésbé súlyos formájában konzerváljuk. Közben folyamatosan telefonálgatok a kórházzal, hogy mi legyen…Szerda, csütrötök is úgy telt el, hogy se hányáscsillapító, sem lázcsillapító nem fogta meg a tüneteket. A második végighányt éjjelnél már bevallom, kezdtem megijedni. Így következett el a péntek reggeli egyetmi oktatás. Szerencsére online üzemmódban voltunk. Fejemen a füles, igyekeztem figyelni, Máté mögöttem feküdt az ágyon és hányt, én pedig kezeltem. Ekkor már borzasztóan aggódtam. Nem szokott 24 – 36 óránál tovább tartani ez a magas láz – hányás kombó. A hányáscsillapítónk elfogyott és következett a hétvége. A láz sem akart moccanni, de annyira sem, hogy legalább hőemelkedésig levigyem neki. Ez még mindig talán bírható lett volna, bár ennek már komoly veszélye volt Máté fizikai állapotára, azonban erre az egész pakkra rájött még egy nagyon csúnya szemgyulladás, ami váladékozott, fájt neki, nem látott tőle semmit. Estére, mikor az egyetemi napnak vége lett a szemgyulladás sokkal rosszabb lett, a hányás és láz nem csillapodott, így beszaladtunk vele az orvosi ügyeletre. Én még mindig bíztam abban, hogy kapunk egy adag hányáscsillapítót, valami szemcseppet és sok – sok reményt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, azonban ők, egyébként nagyon korrekt módon, beküldtek minket a körzetes gyermekkórházba infúzió-shotra.

 

Miért aggódtam annyira a kórháztól? Szerintem egyik kisgyerekes szülő sem lesz túl lelkes, ha kórházban kell dekkolni a gyerekével, mert ismeri a Magyar állami egészségügyi viszonyokat, viszont itt most nagyon hangsúlyos, hogy nem egy típusos fejlődésmenetű beteg gyerekről volt szó, hanem egy autizmusban érintett, extrém módon szelektíven étkező, szenzorosan sok modalitásban túlérzékelő, állapotából fakadóan a fáradtságtól még inkább rugalmatlan, kicsi, nagyon szorongó gyerekről. Hazáig némán sírtam az autóban, mert van sok kórházi tapasztalatunk. Az vígasztalt, hogy tudtam, hogy mi a baj... Csak egy infúzió, megfigyelés, minden rendben lesz és mehetünk haza. Ezt gondoltam.

 

Este 10 óra volt, amikor odaértünk a kórházba. Máté annyira fáradt volt, hogy a folyosón elaludt az ölemben, úgy az utcai öltözetében, ahogy volt. A váró tömve volt. Legtöbb kisgyerek hasonló hányásos betegséggel érkezett. Sok kisbaba, aggódásukat jól leplező szülők. Volt aki aludt, volt aki sírdogált, más gyerekek boldogan szaladgáltak ott este a kórházi folyosón. Néha kijött egy – egy orvos, vagy nővér, lázat mértek, információkat, beutalókat kértek tőlünk.

Éjfél volt, mikor Mátéval osztályra kerültünk. Mivel az infúzió szúrással jár, bekentem Máté karjait Lipri kenőccsel (ami egy szuper érzéstelenítő, ajánlom vérvételhez, szurihoz!), de nem gondoltam rá, hogy lesz labor is. Nem tudom miért, a fáradtságra tippelek, ehhez azért nem kell nagyon tapasztaltnak lenni, hogy minden esetben van labor vizsgálat. A vérvételről nem szeretnék részletesen írni, rettenetes volt, Mátét is felkészületlenül érte, ráadásul erőszakoskodtak, hogy lefeküldjön a kórházi ágyra, amitől ő retteg, ülve könnyebb lett volna tőle vért venni…pokoli sokáig tartott, a kiszáradás miatt alig találtak vénát, össze – vissza szúrkálták és rettenetesen lassan csöpögött ki a kellő mennyiségű vér. Én fogtam le közben a rettegő, kétségbeesett, megkínzott gyerekemet, hogy segítsem a kórházi dolgozók munkáját. Borzalmasan barbár dolog ez így, totálisan etikátlannak tartom, és nagyon-nagyon mérges vagyok magamra is, amiért ilyen helyzetekben csak megyek az orvosi utasítás után, mert azt gondolom, ők tudják jobban, ők tudják, nekik mi könnyebb stb.

 

Bekötötték az infúziót nagy nehezen Máté karján. Kaptunk egy darab ágyat. Egy darabot kettőnknek, de olyan hideg volt, hogy összebújtunk, így még kényelmes is volt az az egy ágy nekünk. Örülök, hogy nem rácsos kiságyba kellett már feküdnie, attól az ágytól retteg, biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna elaltatni ott. Ekkor volt fél egy. Máté kipurcant, kérte, hogy húzzam a karjára a pulcsiját, hogy ne lássa az infúziót, én lehúztam persze, ha neki ez segít…elaludt. Én pedig mindent lemondtam telefonon…kértem halasztást minden oktatómtól a beadandókra, a fejlesztéseket, balettórát, mindent. Egyedül voltunk a kórteremben azon az egyszemélyes kis ágyon. Máté békésen aludt, és engem hosszú idő óta először átjárt a nyugalom. Úgy éreztem semmi más dolgom nincs, mint az, hogy a gyerekemre figyeljek. Ő most már jobban lesz, kapja az infúziót, nincs nálam számítógép, nem tudok tanulni, nem tudok a gyerekeknek otthonra dolgozni. Éjjel van, nincs ébren már senki. Barnus nem keres, ügyesen alszik az apukájával. Csend van, békesség és bejósolhatóság. Végre csend van a fejemben és a lelkemben is. Minden a legnagyobb rendben van. Lefeküdtem Máté ágya szélére, és én is elaludtam.

 

Egy óra múlva ijedtarcú, fiatal doktornő ébresztett:

-        Édesanya, nagyon nagy a baj! Mátétól még egyszer vért kell vennünk.

-        Micsoda? Mi a baj?

-        A gyulladásos értékek túl magasak a vérvétel alapján, amit a betegsége nem indokol.

-        Ez mit jelent?  - itt már pánikszerűen meg voltam ijedve, a sírás kerülgetett…

-        Nem tudjuk…lehet, hogy van valami nagy gyulladás a szervezetében…szívizomgyulladás…lehet autoimmun betegség, daganatos betegség…Ébressze fel Mátét, megszúrjuk újra!

 

Nem emlékszem mi történt…csak arra, hogy ismét kint vagyunk a nővér szobában, Máté üvöltve kapaszkodik belém…ahogy felhúzták a ruhája ujját az újabb vérvételhez, kiderült, hogy szétdurranhatott a vénája a kiszáradás miatt, és ahol folyt az infúzió legalább a triplájára dagadt a felkarja…ödéma. Jól lecsesztek, hogy nem szabad a karjára húzni ilyenkor a ruhát, mert akkor nem veszik észre, ha ilyen történik. Valahogy vért vettek. Ismét. Az infúziót újraszúrták. Arra gondoltam, milyen naiv voltam, hogy két ponton bekentem a karhajlatait, addigra már nem is tudom megmondani hányszor szúrták meg ezt a szerencsétlen gyereket.

 

Mehettünk vissza a szobába, közben jeleztem, hogy a szeme borzasztóan zavarja, hozzanak rá valamilyen szemcseppet. Máté csak sírt, őrjöngött, alig kapott levegőt. Még most is megszakad érte a szívem…Valahogy sikerült elaltatnom, de egy picit később ismét jött egy nővér, aki a szemcseppentést csinálta. Mátét újra fel Kellett keltenem az éjjel közepén. Nem tudom van e itt olyan szülő, vagy érintett személy, akinek a szemcseppentés egy sima menet…Máté retteg a szemcsepptől és most az éjjel közepén, miután szétszúrkálták egy idegen nő térdelt a testén, kifeszítette a szemhéját és belecseppentett mindkét szemébe. Én pedig, mint a jótanuló, csak fogtam a fejét, végeztem az utasítást. Nem segítettem a gyerekemnek, megint. A nővér a cseppentés után szólt, hogy reggelre kell majd vizelet és székletminta…Mi sem egyszerűbb…Mátéval akkor még bőven WC-tréninges időszakban voltunk, a tanulási folyamat közepén. Annyira rettegett a kórházban, hogy végig pelenka volt rajta és abban a ruhában volt, amiben érkeztünk, egész végig. Kizárólag az ágyán tartózkodott, nem tette le a lábát. Rémült volt, fáradt és nagyon beteg. Pontosan tudtam, hogy a vizeletmintát talán kínkeservesen megoldjuk, de széklet kizárt, hogy lesz. A fiam akkor már 3 napja nem evett…és ha ivott, azt is kihányta. Tudtam, hogy a kórházi környezetben ő a komfort ételeit sem fogja elfogadni, tehát innentől kezdve az volt a cél, hogy a lehető leghamarabb hazajussunk, mert csak akkor fog enni.

 

Mire visszaértünk a szobába, addigra már volt egy szobatársunk. 2 éves kislány – épp, mint Barnus…az édesanyjával volt. Fülgyulladással került be.

 

Mátét visszaaltattam valamikor 4-5 óra körül. Ekkor viszont megállíthatatlanul kezdtem sírni. Nem tudtam elmondani senkinek az éjjel közepén, mindenki aludt. Igyekeztem némán zokogni, hogy ne keltsem fel egyik kis beteg gyereket sem. El sem tudtam képzelni, mi vár ránk. Meddig leszünk bent? Mi baja van Máténak? A gyulladásos érték alapján ez bármi lehetett, bármi, ami igen súlyos. Lehet, hogy többet nem mehetünk haza? Mikor látom legközelebb Barnust? Lehet, hogy Máté meg fog halni?

Már írtam korábban, hogy depresszióval és szorongással járok pszichológushoz. Ekkor még nem szedtem semmilyen gyógyszert, a gondolatspirálom a lehető legmélyebbre húzott le, semmit nem aludtam, csak sírtam és sírtam, és borzalmasan hiányzott a kisebb gyerekem is.

 

Reggel sikerült felhívnom anyukámat. December ötödike volt. Máté jobban lett az infúziótól, de enni még mindig nem tudott, amin persze egyáltalán nem lepődtem meg. Nem tűnt nekem úgy, mint akinek súlyos betegsége van, de hát mit tudhatok én, mezei gyógypedagógus…nem vagyok orvos. Változatos időpontokban érkeztek különböző kórházi dolgozók. Hol egy vérvétel, hol egy szemcseppentésnek nevezett kínzás, hol vizeletmintáért jöttek…közben elküldtek minket tüdőröntgenre is a kórházon belül, mert ugye elkezdték nyomozni, hogy hol lehet a szervezetében gyulladás. A tüdőröntgen is egy külön fejezet lenne…az én autizmusban érintett kisfiamnak ez rettenetesen ijesztő volt. Többször váltottunk üzenetet a fiúk gyógypedagógusával, akit nagyon szeretek és tisztelek, ő mondta, hogy csak mondjam, meg, mire van szükségünk, napirend, folyamatábrák stb. és megcsinálja Máténak DATA applikációra . Nekem viszont lövésem sem volt a napirendünkről. A szülő egy bábú, akit kedvére és kényszerére tologatnak a kórházi dolgozók, nem közölnek velünk túl sok információt, a bejósolhatóság hiánya egy kórházi környezetben pedig tudjátok milyen pokoli szorongást okozhaz egy autizmusban érintett gyerekben. Is.

 

10 órakor már sok mindenen túl voltunk, amikor megérkezett az aznapi kóráhzi vizit személyzete. Fiatal férfi orvos lépett hozzánk. Nagyon nyugodt volt és kedves, engem pedig szétfeszített az aggodalom, éreztem, ahogy a langyos könnypatakok folynak le az arcomon, annyira erősen vert a szívem, hogy azt hittem elpusztulok ott helyben. Vártam, hogy mondjon már valamit, adjon fogódzót, mert belebolondulok! Semmire nem emlékszem abból amit mondott. Csak az arcára és a nyugalmára emlékszem és a saját könnyeimre. Amikor ezt a visszhangszerű, tompáncsengő, kivehetetlenül homályos szöveget elmondta bíztatóan mosolygott, majd továbblépett….Kétségbeesetten, de nagyon halkan szóltam utána:

-        Doktor Úr! Van már eredménye az éjjeli második vérvételnek?

-        Hmm, óó hát igen….nincs rajta semmi különös, minden érték jó.

-        …és a gyulladás?

-        Igen, látom, hogy volt itt valami, de valószínűleg az első vérvételnél valamit elnéztek, mert a második vérvétel már nem mutatta ki. Minden rendben van.

 

Nem tudom nektek megmondani, mit éreztem…Először is sírtam tovább, de akkor már a boldogságtól és attól, hogy megnyugodtam….egyszerre éreztem, hogy legalább 30 évet öregetem és ráadásul pokoli dühös voltam, mert feleslegesen készítettek ki…el sem tudják képzelni, hogy mennyire kétségbeejtő volt ez az egész hercehurca és mindezt miért? Ja…elnéztünk valamit, bocs! (Nem, bocsánatot nem kért senki)

 

Aznap éjjel még bent tartottak minket, de akkor már jobban volt Máté, bár még mindig nem evett és a hasa hangosan korgott. Én a világot is lehazudtam az égről, hogy mennyi tápszert megivott, csak hogy hazamehessünk. Egyedül vizet ivott. Viszont vércukrot többször mértek rajta, így hiába hazudoztam, nyilván tök átlátszó volt. Máté nem evett, de vizet ivott, nem hányt, volt vizelete, a szélketről szerencsésen lebeszéltem mindenkit, pedig már beöntéssel fenyegettek…Általánosan kielégítő volt a gyerek állapota, csak hát nem evett.

 

Másnap a reggeli orvosi viziten történt még egy izgalmas esemény, amit korábban már elmeséltem. Fiatal, helyes doktornő lépett oda hozzánk azzal a kedves szöveggel, hogy “Óóó, ugye ő az a szívbeteg kisfiú!”

-        …Tessék?

-        Nincs szívbetegsége? Tudja, Atriális septum defektus…

-        Ezeket a szavakat nem értem, el tudja ismételni? Nem tudok ilyenről…

-        Nézze, itt a papírra fel van írva nekem, hogy ASD.

-        Óóóó, hát az az autizmus spektrum zavar rövidítése!

Kellemeset derültünk az apró félreértésen, de ígyutólag mondom, levert a víz, és ez egyáltalán nem egy vicces félreértés, nagyon is súlyos…

A doktornő mindenesetre úgy találta rendben van a gyerek, így mondta, hogy ha készen van a zárójelentés, akkor hazamehetünk.

 

HAZA!

 

Máté ekkor kért először enni. Milli vaníliás tejitalt. Egyébként nem nagyon szokott ilyet inni, évente talán kétszer, de akkor csak ezt akarta, és én pedig borzasztóan örültem, hogy 5! Nap után végre vízen kívül mást is kért. Anyukám nagyon helyes volt. Telefonáltam neki, ő pedig fél óra múlva ott volt a vaníliás tejjel. Máténak állítottam time timeren időt, mert akkor viszont már tényleg borzasztóan éhes volt, és csak ezt kérte.

 

Mikor összecuccoltunk nővér jött be hozzánk. Odahívta a kis fülgyulladásos szobatársunk édesanyját is, akiket szintén aznap elbocsátottak. Azt mondták, hogy kiderült, hogy tévedés történt. Mivel a két gyereket első éjjel nagyon közeli időpontban vizsgálták és egy szobába kerültek, össszekeverték a laborjukat, ezért látszott Máté vérvételén az az iszonyú magas gyulladásos érték, amit a fülgyulladás viszont már indokolt. Ne haragudjunk, de a kavarodás miatt a labor eredmény nem fog rákerülni a zárójelentésre, remélik, hogy nem okoztak ezzel túl nagy galibát, diszkréciónkat kérik szépen.

 

A branül kihúzása még egy kemény menet volt, de már egy nappal ezelőtt megállapodtunk, hogy az egész kórházi cirkusz miatt egy gigászi ajándékot választhat magának Máté, ha kijutunk, így a vizualizált ajándék segítségével nagyon hősiesen engedte Máté, hogy eltávolítsák a kezéből.

 

Karomba fogtam a gyereket, magamra aggadtam az összes bőröndünket, és végre kiléptünk azon az átkozott ajtón, ami a várótermek felé vezet. Az az ajtó olyan, mint Dante poklának bejárata, minden kórházi élményünk után ezt érzem, és sajnálom, hogy ezt érzem…”Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”…olyan azon az ajtón kijönni, mintha egy másik dimenzióba csöppennél, mintha belecsöppennél az ÉLETBE.

 

Zsúfolt volt a váróterem.

Sok síró kicsi gyerek, aggódó szülők, néhányan jól leplezték az izgalmukat, mások kevésbé.

Mátét magamhoz szorítottam és gyors léptekkel törtem az utat a kórház főbejáratáig.

Fél szememmel piros ruhás alakot láttam elsuhanni magam mellett.

December hatodika volt.