Vigasz-kérés, vigasznyújtás

 


    Az egyik nagyon kedves barátnőm adta az ötletet a bejegyzéshez, akivel este beszélgettünk a gyerekekről, fizikai közelség - igényről, vigasztalás kéréséről. 

    Széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy autizmusban érintett személyek elutasítják a testi kontaktust. Ez a viselkedés és maga az egész fizikai közelség, kontaktus, érintés azért ha tudatában vagyunk az autizmus spektrum jellegével, gyanítható, hogy jóval árnyaltabb. Egyénenként nagyon változó az is, hogy ki mennyire keresi a fizikai kontaktust másokkal, hogy mi a funkciója ennek, és hogy mi annak az oka, ha valaki a szokásostól eltérő módon keresi, vagy kerüli az érintést. 

    Az mindenesetre elmondható, hogy tipikus viselkedésnek minősül az, ha például egy kicsi gyereket valamilyen apró baleset, vagy bosszúság ér, leggyakrabban odaszaladnak a szüleikhez, és az ölükbe kéretszkednek, jelzik, hogy szeretnék, ha a szülő a karjába venné őket. Autizmusban előfordulhat (de nem minden személy esetében!), hogy egy kisgyerek ilyen esetben nem szalad oda a szüleihez vigasztalást kérni, vagy ha a szülei észre is veszik, hogy a gyermek elesett, megütötte magát, sír, rosszul érzi magát, valaki bántotta és emiatt odamennek a kisgyerekhez, karjukba emelnék, ami egy természetes és gyakori szülői reakció, előfordulhat, hogy a gyermek még jobban sírni kezd, feszíti magát, nem akar a szülő ölelésében lenni, nem nyugtatja meg őt, hanem tovább stresszeli. 


    Amikor a kisebb fiunkkal voltam az Autizmus Alapítvány Ambulancián diagnosztikus kivizsgáláson - amikor is ő másfél!éves volt - azt hiszem a második fordulón, ami egy ADOS vizsgálat volt, a kisfunk egy ponton már eléggé elfáradt, éhes is lehetett, megterhelő lehetett neki az egész vizsgálati folyamat és történt valami, ami miatt nagyon sírni kezdett. Emlékszem, hogy a fenekem rögtön elemelkedett a széktől, készenlétben voltam, hogy felpattanok, és odarohanok hozzá, aztán eszembejutott, hogy ez a vizsgálat szempontjából egy fontos viselkedés lehet, amit lehet, hogy jó, ha hagyok néhány másodpercig kibontakozni. Így lehetséges, hogy nem volt túl etikus a részemről, senkit nem bíztatnék hasonlóra még akkor sem, ha a diagnosztikus vizsgálat szempontjából ez egy érdekes mozzanat (hisz annyi minden más is van mellette!), de én abban a pillanatban visszaültem, és vártam egy rövid ideig, hogy lássuk, vajon van e bármilyen olyan viselkedése a kicsi gyerekemnek, ami arra utalhat, hogy ő vigaszt kér. Nem volt. Ami egyébként önmagában nem egy hangsúlyos elem, ha ez csak egy egyszeri viselkedés. Én viszont tudtam, és jeleztem is az adatgyűjtő kérdőívben, hogy a kisfiunk tipikus módon nem szokott vigasztalást kérni, sőt, ha odamegyek, és a karomba veszem, akkor van, hogy sokkal jobban kiborul. Amikor a vizsgálaton ez történt, akkor végül leguggoltam, többször szóltam Barnusnak, hogy jöjjön, aztán mikor nem moccant, csak sírt, odamentem hozzá, és az ölembe ültettem, cumit adtam neki, amitől viszont nagyon hamar megnyugodott. 

    Szülőként nagyon nehéz lehet ez a helyzet, mert nyilván mindenki érzékenyen reagál a gyermeke igényeire, a szülők nagy többsége tudja, hogy egy ölelés, puszi, simogatás csak olaj a tűzre, és nem célja senkinek a gyermekének rossz érzést okozni. Nehéz ilyen esetekben kikísérletezni azt, ráhangolódva nagyon erősen a gyermek igényire, hogy vajon mégis mi lehet az a stratégia, ami mégis megnyugtatja, vigaszt nyújt neki, ha valami rossz történik vele. 

    Ennél egy fokkal még nehezebb az, hogy a viselkedést, annak a hátterét és a lehetséges megoldási stratégiákat megértessük a gyermekünk tágabb környezetével.

    A nagyobb fiunk óvodáskorú, óvodai integrációba jár. Ez most lehet, hogy sokaknak furcsán hangzik, de szerencsétlenségére kiválóan maszkol, aminek minden esetben az a következménye, hogy rettenetesen elfárad, mert nagyon sok olyasmit kell eltűrnie, ami egyébként neki borzasztóan nehéz. Februárban történt, hogy új óvodapedagógus érkezett a fiunk csoportjába. Nagyon kedvesnek tűnő, és szívesen kedveskedő hölgy volt. Azt hiszem szerette Mátét, ami egyébként nem nehéz, mert ő egy borzasztóan kedves, mosolygós, szelíd, simulékony kisgyerek. Az új óvodapedagógus azzal mutatta ki gyengédségét, és törődését, hogy rengeteget simogatta Máté fejét, arcát, karját. Ez alapvetően nem egy elítélendő és káros viselkedésforma. Alapvetően. Én viszont tudtam, és jeleztem az oviban is, hogy a fiunk borzasztóan utálja, ha valakinek a bőrfelülete az ő bőrfelületéhez hozzáér. Ennél jobban csak a puszit utálta. Szerencsére ezt otthoni környezetben viszonylag hamar tudta már verbalizálni, de azért mi, a szülei a viselkedéséből korábban is tudtuk, hogy neki nagyon kellemetlen az arcának a simogatása például. Nagyon ridegnek tűnhet az a kijelentésem, hogy mi pontosan emiatt évek óta nem pusziltuk meg őt. Nagyon nagyon ritkán szoktam a hajára adni egy puszit, de szinte észrevehetetlen súlyút, és tudom, hogy a puszit ő eltűri, de sosem igényli. Ha ilyet teszek, az rólam szól, és nem róla, ezzel fontos tisztában lennünk, hogy van ilyen, és érdemes átgondolni, mérlegelni, hogy ezt vajon milyen gyakorisággal engedhetjük meg magunknak. Ez a mi említett esetünkben a maximum nagyon ritka verzió lehet, de igazából ezt sem szabadna, mert fontos lenne megvárni az ő jelzést arról, hogy igényli e, és ha nem, akkor egyszerűen nem szabad. Van olyan formája a fizikai közelségnek, amit ő is szeret, és ezt viszont jelzi is, ha kéri. Például egészen pici kora óta úgy alszik el, hogy a felkaromat átöleli szorosan, és az arcát belefúrja. Itt is hamar rájöttem, hogy csak akkor nyugtatja meg őt a felkarom ölelgetése, ha mindig ruhával van fedve, tehát a bőrünk közvetlenül nem érintkezik.  

    Borzasztóan fontos figyelni a gyerekek igényeire és az igényeiknek megfelelően adagolni a fizikai kontaktust, és nem csak autizmusban érintett gyerekek esetében, hanem minden gyerek esetében! A gyerekek ugyanis így tanulják meg, hogy az igényeiket kifejezhetik, hogy az igényeik fontosak, ezekre a környezetük odafigyel, és ennek megfelelően reagál, így tanulnak meg bizonyos dolgokban határokat szabni, ami a biztonságuk érdekében rettenetesen fontos!



    A vigasz - kéréshez hasonlóan a vigasznyújtás is gyakran más viselkedésformákban nyilvánul meg autizmusban érintett személyek esetében, aminek megint millió oka lehet. Itt már komolyan képbe kerül a mentalizációs képesség eltérő működése. A mentalizáció az a képesség, aminek  a segítségével mások mentális állapotát "olvasni" tudjuk (vágyak, vélekedések, érzelmek stb.), ezek alapján képesek vagyunk bejósolni mások cselekvéseit, és a saját viselkedésünket hozzá tudjuk igazítani. Ha valaki nem tud jól mentalizálni, akkor lehet, hogy nem tudja azt, hogy más szomorú, és most azért sír, ezért lehet, hogy eszébe sem jut az illetőnek, hogy erre egy jó reakció, ha például meglapogatja a síró ember hátát, vagy megkérdezi, hogy segíthet e valamiben. Gyakori azonban, hogy egy autizmusban érintett személy is tudja, hogy valaki szomorú, csak az a nehéz, hogy erre hogyan reagáljon. Lehet, hogy egy érintett személy is vigasztalja a szomorú társát, csak a vigasztalási viselkedése nem tipikus. És olyan is nagyon gyakran előfordul, hogy egy autizmusban érintett személy tudja, hogy valaki szomorú, és teljesen tipikusan reagál rá. 


    Amikor a nagyobb fiunk 2.5 éves volt, volt egy várandósságom, ami sajnos veszteséggel végződött. A kis magzat megállt a fejlődésben és egészségügyi kürettel fejezték be a várandósságot. Amikor egy teljesen átlagos ultrahang vizsgálatra mentem, sajnos ezt a szomorú tényt állapították meg, hogy a magzatnak, akinek én korábban hallottam már a szívverését, nincs szívtevékenysége. Egyedül voltam ezen a vizsgálaton, a férjem a kisfiunkkal otthon várt. Amikor kijöttem az ultrahang vizsgálatról, írtam neki egy üzenetet, hogy mi történt, nem voltam képes felhívni telefonon. Eljöttek értem autóval. A férjem hazáig tartotta magát, otthon azonban zokogásban tört ki. Borzasztóan sajnáltam, de nem akartam a kisfiunkat megijeszteni, én ezért nem sírtam, csak mellette voltam, míg sírnia kell. Én a kórház mosdójában már elég sokat sírtam előtte. A kisfiunk akkor még nem beszélt. Csak állt ott, és nézte a jelenetet. Nyilván fogalma sem volt róla, mi történhetett, korábban sose látta szerintem sírni a férjemet, de ha látta is, ennyire sírni sose látta. Álldogált, nézte, ahogy sír az apukája, majd bement a szobájába, és elkezdte a plüssállatait az ölébe hordani. Néhány perc leforgása alatt a szobájából az összes plüsst a férjem ölébe pakolászta. A férjem a plüss - hegy alatt elmosolyodott. 



    Hát ilyesmiről beszélgettünk a barátnőmmel. Mondtam neki, hogy nem szokott hiányozni a puszilgatás, vagy ölelés, ahogy például a tipikus fejlődésű gyereket nevelő családokban megszokott...nem szokott hiányozni, ha nem látom. De nagyon ritkán előfordul, hogy látom, és az én szívem is összeszorul. Van, hogy én is szeretném, ha a gyerekeim megnyugodnának az ölelésemtől, van, hogy én is vágyom rá, hogy a kisfiunk, ha elesik, akkor odafusson hozzám, és kérje, hogy adjak puszit a térdére. Van, hogy én is szeretném úgy visszaaltatni a kisebb gyermekünket, hogy az ölelésemben alszik el. Ezek mind rólam szólnak, nem pedig róluk. 

    A gyerekeink igényeit maximálisan szem előtt tartva, azt pontosan megértve, nyitott szemmel és még nyitottabb szívvel kell figyelnünk az ő viselkedéseiket, és látni fogjuk, hogy ott van a vigasznyújtás és a vigasz kérés is gyakran, csak lehet, hogy más formát ölt, mint amilyenre számítunk <3

    


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

"És mit vettél észre rajta? Miből gondoltad, hogy autista?"

"Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én."

Barnabás - A vígasztalás fia