Ki vagyok? Mi vagyok? (Boldizsár!...Király vagyok!)

 

Ki vagyok? Mi vagyok? (Boldizsár!...Király vagyok!)

 

Pályakezdő gyógypedagógusként egy úgynevezett “második esély” alternatív középiskolában dolgoztam. Ide azokat a fiatalokat vártuk, akik valamilyen okból kikerültek a közoktatásból. Válogatott klassz, zsivány csapat volt minden osztályközösség. A fiataloknak megvoltak a maguk különlegességei ugyanúgy, ahogy a kihívásaik is, melyek az egyéni életútjaikból fakadtak. Ekkor kezdtem megérteni, megtapasztalni és tanulni azt, hogy a leghangosabb, legextrovertáltabb emberek lehetséges, hogy átlagon felüli traumáikat, szorongásukat leplezik a viselkedésükkel.

               Az iskola egyik ikonikus figurája az ottlétem második évében csatlakozott a tanulók közé. Magas, langaléta, irtó harsány fiatal srác, akit nagyon hamar megismert minden társa és oktatója. Ha a suliban volt valahol hangos balhé, ez a diák biztos, hogy mindig a környéken volt (vagy maga is részese volt). Nem volt egyszerű eset, sok fejtörést okozott nekünk, azt gondolom mindegyik kollegám nevében mondhatom, ahogy azt is, hogy ezzel együtt mind nagyon szerettük, mert borzasztó jóságos, szeretetreméltó tanuló volt.

               Közös iskolai időszakunk talán első évében történt, hogy pásztor-játékot terveztünk előadni a karácsonyi ünnepségen. Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve a három királyok egyikét az említett srác alakította. Képzelhetitek ezt a nagyon jópofa és feltűnő, nagyszájú, vagány, mindenki által ismert, komoly presztizzsel (a sulis mércét alapul véve 😊 )rendelkező fiatal felnőttet…valamilyen barnító krémmel kentük ki, volt egy jópofa koronája és talán anyukám egyik terítője volt a palástja a műsorban😊! A fiú a címben leírt mondattal lépett színre, amit sajátos módon hangsúlyozott, ezzel máris vastapsra kényszerítve a lelkes közönséget: “Ki vagyok? Mi vagyok? Boldizsár!...KIRÁLY VAGYOK!” hangzott az ezután szállóigévé vált mondat😊.

               Amikor a bemutatkozó bejegyzésen kezdtem agyalni, ez a két kérdés csengett a fülemben: Ki vagyok? Mi vagyok? Innen jutott eszembe a fenti kis anekdota.

               Ancsi vagyok. Értelmileg akadályozottak pedagógiája és Autizmus spektrum pedagógiája szakirányos gyógypedagógus. Két autizmus spektrum állapotban érintett kicsi fiú édesanyja. Testvér. Anyukám egyik lány gyermeke.  A pszichológusom egyik kliense. A férjem felesége. A földkeregség egyik legstréberebb tanulója. Felnőtt balett növendék.

               A blogot sok céllal kezdem írni, melyek közül kettő hangsúlyos:

1.      Szorongással küzdök, amit időnként depresszió fűszerez. Közel egy éve járok pszichoterápiára. Nagyon sok gondolat kavarog a fejemben, főként kínzó, lehangoló gondolatok. Éjszaka nagyon gyakran órákon át vagyok ébren és ezeken a gondolatokon pörgetem magamat. Nagyon szeretek írni. Az az intuícióm, hogy az, hogy leírok egy csomó gondolatot, segít lepakolni kicsit a terhet, aminek egy része szorongást kelt bennem, segít kiüríteni a fejemet.

2.      Mivel a napjaim nagy részében, s szerepeim jelentős részében “autizmusban utazom”, ezért a másik celom kicsit a tudásformálás, a környezetem, és olvasók edukálása, szem nyitogatás, gondolatébresztés, a neurodivergens személyek egy specifikus kategóriájának láttatása az én szememen, a mi történeteinken keresztül.

+1. Sejteni vélem, milyen kihívásokkal jár eltérő fejlődésmenetű gyermeket nevelni, ezért egyáltalán nem titkolt celom a sorstárs szülőkkel való összekacsintás, az, hogy lássák a történeteinken keresztül, hogy nincsenek egyedül. Szeretném támogatni azokat, akik diagnózis előtt állnak, azokat, akiknek a gyermekét frissen diagnosztizálták, azokat, akik a diagnosztikus kivizsgálás előtti szorongató forgatagban kóvályognak. Látlak téged! Nem vagy egyedül. Kérdezz bátran! Legyenek a történeteim az erőforrásaid.